Szombat délután sok kis, nagy és még nagyobb gyermek érkezett meg a Wekerlei Kultúrház és Családi Könyvtár Petúr utcai épületébe, hogy a több hónapja a kerületben is uralkodó hideg időt kiseperje innen, és helyére léphessen a várva várt tavasz.

A Kultúrház termeiben gyártódtak a zajkeltő eszközök, melyek hangjára nemcsak a szülők futottak ki a nagyvilágból, hanem erre a zajongásra a tél is nyúlcipőt húzott. A gyerek kezek szorgalmasan készítették a kis sípokat fából, de az alumíniumdobozból varázsolt és kaviccsal megtöltött zengő-eszköz is nagy zenebonát keltett.

Egy sokadik teremben kis kiszebábok alakultak a rongydarabokból és egy kis vattából. Az idő teltével emberi nagyságú társuk is szépen kezdett kigömbölyödni, mely bábra a délután folyamán nagy feladat várt. Tőle nem messze szép lassan tavaszt köszöntő dalok indultak útjára, miközben a jelenlévők gondjaikat is felírhatták egy cetlire.

Fél hat tájékán készen állt rövid útjára kicsi, s nagy, kiszebáb, zajkeltő eszköz. A naplementében nótázó és rigmusokat kántáló kiscsapat elindult a telet jelképező bábu után. A nótát néha-néha megszakította egy kereplő, vagy fából készült síp felharsanó hangja, így utasítva a telet a menetelő sokaság a távolodásra.

A tömeg a Kós téren tiszteletét tette a két Nagy egyéniség, Wekerle Sándor és Kós Károly szobra előtt, majd az Életfánál búcsúztatták hangos szóval a hideget.  A végállomás a közeli máglyarakás volt, ahol az egyre erősödő kántálás és zajongás mellett fellobbant a tűz, majd szép lassan a formás báb, a már ráaggatott panaszcédulákkal, is elért végső állomására: a tűz közepére. A tüzet körülvevő tömeg tapssal és ovációval fogadták a telet, majd nótával és tánccal vettek végső búcsút a téltől.

Majd, erre a napra egymástól.

Ők már várják a tavaszt.